2025-ben a magyar kultúra és közösségi élet kiemelkedő alakját, a torontálvásárhelyi Beretka Szénási Esztert Életfa díjjal tüntették ki. Ez a rangos elismerés azoknak jár, akik hosszú évtizedeken át dolgoztak a magyar művelődés, a néphagyományok és a közösségi élet megőrzéséért. Eszter munkássága nem csupán szülőfaluját, hanem a teljes délvidéki magyar közösséget gazdagította.

Jelenleg Magyarországon él, de továbbra is szoros szálak kötik szülőfalujához és az antalfalvi közösséghez. Rendszeresen megszólalhat anyanyelvén az antalfalvi rádió és televízió műsoraiban, ahol a hagyományőrzés és a közösségi értékek fontosságáról beszél.

Örömének és megtiszteltetésének szavai:

Szívből örülök ennek a díjnak, óriási megtiszteltetés. Jóleső érzés, hogy anyanyelvemen szólalhatok meg az antalfalvi rádió és televízió műsoraiban, és azokhoz is eljuthat a hangom, akik ismertek, segítettek, biztattak.

Amikor ránézek a díszoklevélre, mindig azt mondom:
„Ez nem csak az enyém. Ez legalább 25–30 év kitartó munkájának eredménye, és mindazoké, akik velem együtt dolgoztak.”

Számomra ez a díj a közösség díja is.

Hogyan kezdődött az Ön hagyományőrző munkája?

Gyermekkoromban minden a történetekkel kezdődött. A faluban sok időt töltöttem az idősekkel: amikor a házak előtt ültek, kukoricát fosztottak, paszulyszemet tisztítottak vagy a jószágokra vigyáztak, meséltek a „régi időkről”, a 19. század végének és a 20. század elejének szokásairól. Ezek a történetek teljesen megbabonáztak.

Már fiatalon úgy éreztem, hogy ezeket meg kell őrizni. Egy régi Grundig tekercses magnóval jártam házról házra, és rögzítettem, amit csak lehetett. Nem volt könnyű, de tudtam, hogy ezek az emlékek pótolhatatlanok.

1990-től, amikor a torontálvásárhelyi művelődési házban kezdtem dolgozni, a gyűjtés még komolyabbá vált. Színpadi feldolgozásokat készítettünk a régi szokásokból, ünnepekből, játékokból – így született meg többek között a helyi pásztorjáték, a kecskézés újraélesztése is.

Kinek köszönheti a legnagyobb támogatást munkája során?

A legnagyobb támaszom mindig néhai férjem, Mérges Sándor (1950–2014) volt. Ő nemcsak hitt bennem, hanem aktívan segítette a munkámat: rendezett, szervezett, ötletelt. A színpadi darabokat, amelyeket a gyűjtéseimből írtam, ő vitte színpadra. Nélküle sokkal nehezebb lett volna. A mai napig érzem a támogatását.

Melyek a legszebb emlékei a kultúrában végzett munkájából?

Nagyon élénken emlékszem azokra az időkre, amikor a kecskézés játékát készítettük elő. Egy félórás darab anyagát fél évig gyűjtöttem, mert sok mindent már elfelejtettek az emberek. Amikor azonban a színpadon életre kelt a régi hagyomány, és láttam, hogy a közönség felismeri: „Igen, ez a miénk!” – az felejthetetlen volt.

Szép emlék a budapesti fellépés is, ahol olyan közönségnek mutattuk be a délvidéki magyar hagyományt, amely kevéssé ismerte a vajdasági kultúrát. Ott értettem meg igazán, milyen nagy érték rejlik a gyökereinkben.

Nemcsak gyűjt, hanem ír is – verseket, novellákat. Hogyan kezdődött ez?

Mindig szerettem írni. A gondolataimat először füzetekbe jegyeztem le, később már rendszeresen. Ma már több mint száz dalszövegem és versem született.

A VIVE-fesztiválokon dalaimat szakmai zsűri értékelte, és többször tovább is jutottak. Sok szöveget ma is éneklik a rádiókban.

Írtam novellákat, néprajzi ihletésű történeteket is. Ezek közül több megjelent a „Őseink nyomában” című kötetben, ami külön öröm számomra.

A kézművesség is fontos része az életének. Mit jelent ez Önnek?

A kézimunka számomra megnyugvás. Szeretek horgolni, dekupázsolni, és különösen szeretek gyöngyképet készíteni. Egy-egy kép akár 275.000 gyöngyből is állhat – 2–3 hétig dolgozom rajta.

Amikor elkészül, úgy érzem, hogy valami maradandót hoztam létre.

Mit üzenne a mai fiataloknak?

Nagyon egyszerű:
Őrizzétek meg, amitek van. A gyökereket, a nyelvet, a dalokat, a népszokásokat.

A múlt nem teher – egy kapocs, amely összeköti a tegnapot, a jelent és a jövőt. Ha tiszteljük a hagyományainkat, mindig lesz miből építkeznünk.

Beretka Szénási Eszter a délvidéki magyar közösség egyik legmeghatározóbb alakja. Életműve híd múlt és jelen között: gyűjt, ír, alkot, tanít, közösséget épít.

Az Életfa díj méltó visszaigazolása annak a több évtizedes munkának, amellyel nemcsak Torontálvásárhely, hanem a teljes vajdasági magyar kulturális élet gazdagabb lett.

A projekt során elhangzott vélemények nem feltétlenül tükrözik a projektet támogató intézmények hivatalos álláspontját.